Akácos út (2021.05.13.)
Az akác története hazánkban 1865 és 1895 között kezdődött. Az Észak-Amerikából történt betelepítés elsődleges célja az alföldi homokos területek erdősítése (a homok „megkötése”) volt. 1911-re az akácosok területe már elérte a 109,3 ezer hektárt, 1963-ra a 154,2 ezer hektárt, 1992-re már a 268 ezer hektárt. 2012-re már 462,7 ezer hektáron találhattunk akácosokat. Manapság szerszámnyelek gyártására, és fűtőanyagként hasznosítják, ezen kívül kiváló mézelőként a méhészek is nagy becsben tartják, mert az akácméz exportképes magyar termék. A méhek a nektár gyűjtése közben egyúttal be is porozzák az akácokat, ezzel elősegítve a további terjedést. Az akác természetvédelmi szempontból nem örvend pozitív megítélésnek: veszélyes invazív* fajként tartják számon. Nemcsak erdőterületeken fordul elő, hanem útszegélyen, árokparton, felhagyott gyepekben és kertekben, egyre kiterjedtebben pedig védett területeinken is, ahol spontán terjeszkedésével őshonos növényzeti örökségünk féltett maradványait veszélyezteti. 1.200.000 hektárra becsült őshonos növényzeti örökségünkből 233.000 hektárnyi területen már megtelepedett az akác, egy részét már súlyosan károsította is. Ennek az alföldi tölgyesek jelentős része is áldozatul esett, ahonnan az akácfák egyre inkább kiszorítják az őshonos kocsányos tölgyeket. Az akácnak – őshonos fafajainkhoz képest – viszonylag kevés kártevője él Magyarországon. Ezek közül az egyik az akácgubacsatka, amely miatt a károsított levelek besodródnak és könnyen leválnak. A hajtások vége megvastagszik és törékennyé válik.
* invazív: özönfaj; behurcolt, gyorsan terjedő faj